 IDŐGÉP - diákkosárlabda |
A diákkosárlabda múltja
Bőle László visszaemlékezése
Folytatódik a Marcali VSZSE megalakulásának 20. évfordulójához kapcsolódó interjú sorozat. Ez alkalommal a diákkosárlabda múltja került „terítékre". Bőle László, a Mikszáth Kálmán Utcai Általános Iskola testnevelő tanára, volt az interjú alanyom.
Hogy kezdődött számodra Marcaliban az utánpótlás kosárlabda nevelés?
Elöljáróban tudni kell, hogy amikor én ezzel a sportággal elkezdtem foglalkozni, akkor már Marcaliban létezett kosárlabda, az újjáalakult felnőtt csapat már rendszeresen mérkőzött. Én 1992 –ben, különböző okok miatt abbahagytam a birkózó edzői munkámat, és egy félévig csak testnevelő tanárként dolgoztam. Megszoktam korábbról, hogy délutánonként edzéseim vannak, és amikor adódott a lehetőség az iskolában hobby szinten 7. –es, 8. –os lányokkal kezdtem el foglalkozni. A Noszlopyban már Várfalvi Marika régebb óta foglalkozott a diák kosárlabdával.
A hatodikosokkal kezdtük a munkát - de voltak idősebbek is csapatban - emlékszem akkor kezdett a Horváth Peti, a Mihalics Zoli, az Egri Viktor. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy egy olyan társasággal kezdhettem, akik szerettek is kosarazni és jók is voltak. A Mihalics Zoli például az NBI –es AlbaComp játékosa lett, volt utánpótlás válogatott is, ma már itthon az NBII –es Marcali VSZSE színeiben szórja a kosarakat a Horváth Petivel együtt. Az első érmünket a diákolimpia megyei döntőjén is ezzel a társasággal szereztük 1996-ban. A Noszlopyba is ügyes gyerekek jártak akkoriban a Várfalvi Marikához, a mai felnőtt keretből a Szíva Balázs, Magyar Viktor, Barát Peti. Tehát mind a két iskolában megindult a munka. Sokat játszottunk egymás ellen is, ment a rivalizálás, de volt olyan, hogy közös csapattal vettünk részt tornákon.Amikor a férficsapat újjá alakult a városban, akkor jött az igény, hogy mind a két általános iskolában kezdjünk el fiú kosárlabdával foglalkozni. A Várfalvi Marika akkor már tapasztalt edző volt, Ő előttem járt, sokat segített nekem.
Beszélgetésünk egyik „apropója" az a fiú kosárlabda sikersorozat, ami egy Diákolimpiai országos bronzérmet és egy nyolcadik helyet hozott városunknak. Arra kérlek, meséld el nekünk, ennek a történetét.
Hozzátartozik a történethez, hogy én érezve egy év után, hogy kevés az a tudás, amit én a főiskolán a kosárlabdáról megtanultam, beiratkoztam és elvégeztem a TF –en a kétéves edzőit 94-96 között.
Aztán jött a 85-86 –os generáció, ahol nagyon sok labdaügyes gyerek volt. Velük már harmadikos korukban elkezdtem foglalkozni, és már akkor kitűnt, hogy nagyon tehetséges gyerekekről van szó.
Ennek a csapatnak volt az irányítója és csapatkapitánya a Kiss Viktor, aki a mai marcali felnőtt csapatnak is tagja. Bár abból a társaságból minden gyerek említést érdemelne, de még ki emelném a Vörös Zsoltot, aki már tőlünk serdülő válogatott lett, volt ő Somogy legjobb utánpótlás sportolója is.
Akkoriban nem voltak szervezett bajnokságok az utánpótlásnak. Viszont nagyon sok helyen voltak akkor még csapatok a környéken, szerencsénkre.
Kaposváron 6-8 csapat is volt, de Lentiben, Hévízen, Keszthelyen, Zalaegerszegen, Siófokon is jó csapatok voltak. Tornákat rendeztünk a gyerekeknek, egyre nyilvánvalóbb lett a Mikszáthos alsós csapatról, hogy nagyon tehetségesek. Sorra vertük azokat a csapatokat, akik korábban előttünk jártak. Azt kellett tapasztalnunk, hogy lassan nincs a környéken ellenfelünk, kivéve a Kaposvári Gyakorló Általános Iskolát. Ebben a korosztályban a megye bajnokság mindig e két csapat között dőlt el, többnyire az ő javukra.
1998 –ban is a II. kcs-ban (a mai III. kcs-nak felel meg) másodiként országos selejtezőt és országos elődöntőt nyerve jutottunk az országos döntőbe.
A nyolcadik helyen végeztünk Debrecenben, amit én egy kicsit csalódottan éltem meg, mert minden mérkőzésünkön a félidőben még mi vezettünk, a legjobbak ellen is.
Tehát ez volt az első jelentős sikert hozó eredményetek, ez a csapat viszont a korosztályváltás miatt átalakult.
Nem átalakult, hanem korcsoportot váltott. A III. kcs-ban az utána lévő két évben az országos elődöntőig jutottunk. Mindkétszer a Budapest bajnokkal szemben maradtunk alul.
Közbevetőleg. Akkor gondolom már nagyon népszerű lehetett a kosárlabda a városban ...
Igen, már nagyon sokan kosaraztak. Mi akkoriban Városi Bajnokságot is szerveztünk itt a Mikszáth udvarán, az aszfalton. Szombatonként, korosztályonként négy-öt csapat mérkőzött!
Az 1998-99-es tanév számomra rosszul indult. Az elején majd két hónapot korházban töltöttem Kaposváron, csak október közepén kezdtem el tanítani. Az akkor középiskolás Horváth Peti tartotta meg az edzéseket a felsősöknek helyettem. Mai napig hálás vagyok érte. A betegségem miatt az első felkészülési tornánkra is csak novemberben került sor, de utána már rengeteg felkészülési mérkőzést játszottunk.
Ezeken derült ki, hogy az akkori II. korcsoportosaim (87-88-sok) hasonlóan jó csapatot alkotnak, mint az előző évben országos 8. helyezést elért csapatom.
Ahogy már korábban említettem ekkoriban még nem volt a Kosárlabda Szövetség által szervezett bajnokság ennek a korosztálynak. Viszont „Gyermek Kosárlabda Fesztiválokat" szerveztek régiónként. Meglepetésre Siófokon a kicsikkel (II. korcsoport) tovább jutottunk. Mi voltunk az országban az egyetlen iskolai csapat! Mindenki más egyesületi utánpótlás csapat volt.
Kecskeméten volt a kelet-nyugat csapatainak döntője ahol 16 csapat között a 9. helyen végeztünk. Nekünk ez nagyszerű felkészülési lehetőség volt a Diákolimpiára.
Következett a Diákolimpia megyei döntője Kaposváron, ahol mind a három mérkőzésünket megnyertük, és megye bajnokként mentünk tovább az országos elődöntőbe.
Ekkor már a Sportcsarnokban edzettetek?
Az iskolában voltak az edzések, a meccseket viszont már a Csarnokban játszottuk. Viszont amikor már láthatóvá vált, hogy egy nagyon sikeres korosztályról van szó, akkortól már rendszeres edzési lehetőséget is kaptunk a Sportcsarnoktól. Ez nagyon fontos segítség volt.
Következett az Országos Elődöntő, majd a Döntő...
Az Országos Elődöntő Pécsen volt ahol megvertük a budapesti és a pécsi csapatot nagy fölénnyel (71:39; 82:51), és így bejutottunk az Országos Döntőbe.
A döntő 1999. június 20-22 között volt Tatán. Az első mérkőzésünket a Karcag ellen játszottuk, a rendes játékidőben döntetlen lett és kétszeri hosszabbítást követően 47:41 –re győztünk. Nálunk már ezen a mérkőzésen jelentkeztek a problémák. A Molnár Zsömi már beteg volt, ő már napközben is rosszul volt. Akkor még nem tudtuk, hogy valami fertőzést hoztunk magunkkal. A második nap is simán lement, hoztuk a meccseinket és csoport másodikként a döntőbejutásért kellett volna játszanunk a Nyíregyházával.
A döntő mérkőzés előtt egy órával sorba elkezdtek hányni a gyerekek, és gyakorlatilag, mire a pályára kellett volna lépni, addigra a fél csapat már játékra alkalmatlan volt. Nem tudtunk kiállni a mérkőzésre, orvost kellett hívni a csapathoz.
Aznap este kijött hozzánk a KÖJÁL, megvizsgálta a gyerekeket és a szomszédunkból elköltöztették az ott lakókat, elővigyázatosságból karanténba helyeztek minket. Az éjszaka az úgy telt, hogy aki addig rendben volt, az akkor éjszaka lett rosszul. Egész éjszaka hánytak a gyerekek... így virradt ránk a bronzmeccs napja.
Én úgy kezdtem a napot, hogy nem állunk ki, de a gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy játszanak. Az orvosnő nagyon pozitívan állt hozzánk, mert a versenybíróság azt mondta, hogy a döntést rábízza az orvosra, de abban a pillanatban, ha látják a jelét annak, hogy baj van a gyerekekkel akkor félbeszakítják a mérkőzést.
Következett a mérkőzés a harmadik helyért, ahol egy elbizakodott Eger ellen egy jó meccsen győztünk 8 ponttal. Ezzel Marcali történetében labdás sportágban először mi szereztünk érmet a diákolimpia országos döntőjében.
Ez akkora siker volt, hogy a Kapos Rádió egyből élő egyenes adásban interjút is készített velem, közvetlenül a mérkőzés után.
Hiába volt a nagy öröm, a gyerekek hazafelé csak „kókadoztak" a buszban, és itthon már várt minket a Vörös doktornő, mert értesítette a tatai KÖJÁL . Gyakorlatilag egy fiú volt tünetmentes az olimpián ... na Ő itthon lett beteg.
Mi lett ebből a csapatból? Volt hasonló csapatod?
A tudomásom szerint csak egyedül Kiss Kornél az, aki még jelenleg is kosarazik, az NBI –ben Kaposváron irányító. A Konci volt annak a generációnak a legtehetségesebb tagja, döntő érdemei voltak a bronzérem megszerzésében, már tőlünk is korosztályos válogatott volt! Néhány mérkőzés erejéig a magyar válogatottban is bemutatkozott. Figyelemmel kísérem a pályafutást, szurkolok Neki.
A többiek még középiskolás korukban vagy főiskolásként játszottak, de mára már abbahagyták.
Ezt követően hosszúideig nem tudtunk kilépni a megyéből, vagy ha sikerült is, akkor a selejtezőkön általában „elvéreztünk".
Napjainkban a Várfalvi házaspár (Bubu, Timi) és az általam felkészített 95-96- os születésükből, valamint az első emeltszintű testnevelésű csoportomra épülő 97-sek értek el komolyabb eredményt. Két alkalommal is bejutottunk a legfiatalabb korosztály országos döntőjébe a Kenguru Kupában. A 16 csapatos döntőben mindkét alkalommal a 13. helyen végeztünk. Sajnos a Diákolimpiákon vagy a selejtezőn, vagy az országos elődöntőn nem jutottunk túl.
Most is vannak csapataink, hol ügyesebbek, hol kevésbé ügyesek, de most nem látok olyan korosztályt, amelyikkel országos eredményt tudnánk elérni. De ne legyen igazam!!
Több mint húsz évet eltöltöttél az utánpótlás kosárlabdasportban. Hogy látod a kosárlabda utánpótlás helyzetét országos szinten?
Úgy látom, hogy az komoly pozitívum, hogy ma már 10 éves kortól van szervezett bajnokság. Ennek viszont az a hozadéka, hogy megszűntek vidéki iskolákban a kosárlabda utánpótlás műhelyek. Lenti, Hévíz, Keszthely, hogy csak a közvetlen közeli példákat említsem. Ezek a csapatok anyagiak hiányában nem tudtak a bajnokságban részt venni, és utána már kevesebb eséllyel indultak a diákolimpián, hiszen jóval kevesebb mérkőzést játszottak.
Kevesebb a csapat, mint a 90 –es években, viszont akik megmaradtak azok szervezettebbek, de nekem a 90-es évek volt a hőskorszak.
Köszönöm a beszélgetést!
Kiss Viktor kérésemre beazonosította a csapattársait ezen a fotón. Köszönöm!
